HAGYD MÁR AZT A VIZUALIZÁCIÓT!

Amikor a vizualizációt mint a siker kulcsát emlegetik, azt az esetek 90%-ában kábé olyan mélységgel teszik, mint amikor azt a tanácsot adja a “tapasztalt” nyelvtanuló a kezdőnek, hogy “duolingózz!”, mintha az lenne a szent grál, oszt ezzel le is lenne tudva a nyelvtanulás, pedig nem, ezzel a drillezés része van letudva, de a produktív skillek, a beszéd, az írás, hogy az értő olvasást már ne is említsem, sehol nincsenek még.

És ahogy a nyelvtanulásnak megvan a tudományosan igazolt best practice-e, a célok helyes kitűzésnek is. Eszerint a vizualizációnak tényleg megvan a helye a célok űzésében, de messze nem akkora, mint amennyire fókuszban van.

Két fun fact bevezetésként, mindkettő neurobiológiai kutatások eredménye:

1. A célok kitűzéséért és a cél felé haladásért felelős egyetlen idegpálya három más agyterület mellett az amigdalán is áthalad, az „érzelmi” agyunkon, ami a félelemérzetért is felel. Ez fontos infó ahhoz, hogy jobban megértsük a célokért való munkálkodás folyamatát, számos célunk ugyanis ahhoz kapcsolódik, hogy elkerüljünk valami rosszat, felsülést vagy kudarcot (sokan például azért kezdünk el sportolni, hogy ne az SZTK-ban ülve élvezzük a nyugdíjas éveket, plusz hogy húsz év múlva esély legyen az unokánkat egy sprinttel még azelőtt utolérni, mielőtt az idegesítően zajos műanyag motoron ülve lendületből rágurulna a Villányi úton a zebrára, ahol a sofőröknek általában eszükben sincs lassítani). Valamennyi szorongás és félelem tehát eleve bele van építve a cél felé haladásba.
2. A hibázást nem érdemes démonizálni, mert a neuroplaszticitás szempontjából nagyon hasznos: amikor valami újat próbálunk megtanulni, a hibázáskor éberebbé válik az agy és hatékonyabban folytatja a próbálkozást. Tehát – bár nem cél a hibázás, de – jó belépőpont az agy rugalmasításához.

És hogy akkor végre a címhez is visszatérjünk: a kutatások szerint a vizualizáció a cél kitűzésekor hasznos, utána viszont már gátol minket, ennek pedig az az oka, hogy egy idő után az egészséges nyugdíjasévek képe elhalványul az agyunkban és nem termel elég adrenalint ahhoz, hogy a négyszázötvenkilencedik napon, enyhén másnaposan az aznapi éves teljesítményértékelő beszélgetésünkre készülve is úgy ugorjunk ki az ágyból, mintha művészi szinten űznénk a capoeirát. Amikor tehát a célt annak rendje és módja szerint kitűztük, a kudarc gyakori és plasztikus elképzelése fog bennünket reggelenként továbbvinni az áhított cél felé, mégpedig azért, mert ilyenkor beindul az amigdala félelemközpontja és segít nekünk a kudarctól elfelé, egyben a cél irányába mozogni.

Hát ilyen egyszerű ez. És ez most kivételesen nem negatív gondolkodás, hanem tudatos adrenalintermelés.

(Ha kicsit több latin szóval akarsz erről a témáról informálódni, például ezt a podcastot ajánlom: https://hubermanlab.com/the-science-of-setting-and-achieving-goals/)