… viszont a rossz hír, hogy a kontrollvesztés is. Most akkor nézzük meg ezt szendvicsben: kezdjük azzal, hogy mikor működik szuperül az, amikor ragályos az önuralom, majd kitérünk a jelenség kevésbé rózsás oldalára is, végül egy pozitív üzenettel zárunk (és ez most nem olyan, mint amikor valaki megtanulta, hogy negatív visszajelzést „szendvicsben” kell adni, mivel ha csak annyit tud, hogy a kritikája elé mondjon valami jót is, utána meg veregesse meg a vállad, már az első mondatánál tudni fogod, hogy mire megy ki a játék).
Naszóval. Az USA egyik kisvárosában 32 éven át figyelték meg a lakosságot. Azt akarták megtudni, hogy szó szerint kell-e venni az olyan kifejezéseket, mint az „elhízásjárvány”, amely ezek szerint nem csak nálunk tombol. A vizsgálat keretében a szokásos méréseken kívül nyomon követték az ott élők társas kapcsolatainak alakulását is. Döbbenetes eredményre jutottak: a túlsúly igenis ragályos, családi és baráti körben egyaránt terjed. A számok nem is annyira érdekesek (vagyis de: ha a barátod meghízik, 171%-kal! nagyobb az esélyed arra, hogy te is meg fogsz, ha férfiként túlsúlyos fiútestvéred van, akkor „csak” 45%-kal nő meg ennek rizikója), az okok viszont annál inkább.
Kiderült, hogy mindenért az ember social animal része felel. Muszáj egymáshoz kapcsolódnunk, így vagyunk drótozva – és ugyanazok a tükörneuronok, amelyek segítenek megértenünk, hogy a másik arckifejezése vagy kézmozdulata mit jelent, gondoskodnak arról is, hogy minél jobban illeszkedjünk a törzs haladási irányához: régen a túlélésünket biztosítottuk azzal, hogy ha mindenki elkezdett az erdő felé futni, mi is ezt tegyük, biztosan van valami okuk rá. Most jöhettek azzal, hogy „de a 3 legjobb barátom is dohányzik, én meg a füstjét se állom”, viszont az evolúcióval kötött szerződés záradéka az, hogy csak olyan dolgot másolsz, ami már eleve benned van, jelen esetben a nikotinfüggőségre való hajlam.
És az árnyoldal: igaz ugyan, hogy mind a jó, mind a rossz viselkedéseket és szokásokat könnyen elkaphatjuk, ha nem figyelünk, de a kettő közül a csábításoknak való önmegadás terjed jóval könnyebben. És ennek persze megint evolúciós oka van, de ez szétfeszíti jelen cikk kereteit (szívesen írok róla, ha valakit érdekel).
És akkor a szendvics tetején az ubi meg a pirosarany (és akkor itt szó szerint idézem Kelly McGonigal zseniális könyvét, az Akaraterő-ösztönt): a „társas fertőzés a kölcsönös tisztelet és szeretet hálózataiban terjed /…/ egy munkatársnak közel sincs akkora hatása, mint egy közeli barátnak”, so ha az utált szomszédod és felesége szedett fel tavaly óta 25 kilót, az kevésbé hat rád, mint ha Sanyi, akivel hetente együtt isztok meg egy sört.
So a teendő egyszerű: válassz magad köré olyan barátokat, akik követendő példával járnak elő, a dohányzó rokonokat pedig ne hívd meg karácsonyra. Ja nem:). Viszont az, ha a fentieket tudatosítod, óriási lépést jelent abban, hogy kezedbe vedd a saját szokásaid.
