Néhány napja szembejött velem a fenti fotó és nagyon betalált. (Németesek/spanyolosok stb kedvéért a felirat: „Ó, hát lefutottál egy maratont? És hány kilós volt a szán?”.)
Hogy akkor most hogy is van ez, mi az az eredmény, helyzet, teljesítmény, amikor tényleg büszkének lehet lenni, barátoknak-szülőknek elujjongani, akár LinkedInre is kiírni:), de magunkban mindenképpen érdemes megünnepelni, és mikor kell egyszerűen csak folytatni csendben, hogy akkor ez is pipa, jöhet a következő feladat? Merthogy két végletet látok magam körül: van, aki azt is öntúlszárnyalásnak látja, ha elvégzett egy „Hogyan terítsük meg az asztalt 4 személyre”-tanfolyamot, mindezt természetesen bőven belül a saját komfortzónáján, más meg a Nobel-shortlistet se mondja senkinek a kutyáján kívül, önmagának is csak bólint rá egyet.
És itt természetesen nem az örömről beszélek, mert hiszem, hogy minden élménynek lehet örülni és kell élvezni, amibe beledobtuk vagy beleengedtük magunkat, hanem arról, hogy az elmúlt években egyre inkább elcsúszni látszik annak megítélése, hogy hol vannak a saját teljesítőképességünk határai, részben a social media torzító szerepe miatt, részben az önszeretet-önelfogadás azon káros értelmezése eredményeként, ami felmenti az igénytelen teljesítményt is, az átlagost pedig kivételesként ünnepli.
Magamban két fontos vezérelvhez igyekszem tartani magam, hogy a realitás talaján maradjak a saját teljesítményemet illetően. Az egyik a sztoikus hozzáállás, ami azt mondja, érdemes higgadtan és nagy belső fegyelemmel csatornázni az energiákat és a cselekvésre koncentrálni az önünneplés helyett (angolul sokkal jobban hangzik: to act instead of acting out). A másik elv az, hogy nemcsak a kudarcnál kell tudni képesnek lenni arra, hogy három lépés távolságból rá tudjak nézni arra, ami történt és nem azonosulni vele (mert ami történt, az nem én vagyok), ugyanúgy a sikernél is meg kell tanulnunk nem elégetni a hirtelen ránk szakadt többletenergiát, mert az csak hullámvasútba rak minket, hanem azonos szinten tartani a lángot, hogy akkor is égjen, amikor épp nem jön a siker és akkor se égessen, amikor bővében vagyunk a jutifalat-dopaminnak.
És persze ennek a sztorinak is az a vége, ami szokott: csak az önismeret és az önismereti munka tud egy olyan egyensúlyt hozni az életünkbe, amikor az eredményekkel nem kompenzálunk és hiányt pótlunk, hanem fejlődünk tőlük, általuk, és pont annyira tudunk örülni nekik, amennyit elérésük hozzánk tett.
