Történt egy szép nyári napon néhány héttel ezelőtt, hogy egy csapattal a dolomitokbeli Monte Grappára tekertünk fel egy nappal a Giro d’Italia mezőnye előtt. Nem adta magát könnyen a hegy, nulla fokban és esőben értünk fel a tetejére, pont úgy, ahogy szeretjük:).
Este aztán jött a szokásos fáradt-de-euforikus hangulatú vacsora, amikor a nap közben átéltek hatása alatt már szőttük is az óriási terveket a jövő évi közös bringázásra. És mivel rajtam kívül itt mindenki triatlonbajnok vagy ultrafutó, sorolták is szépen, hogy még az idén kinek milyen kihívásai lesznek, addig-addig, hogy végül bennem is megszólalt a versenyző, pedig eredetileg az idén hátralevő pár hónapra összvissz néhány kör laza futást terveztem a Bikás-parkban meg egy kis strandpapucsos tekerést Balatonberény és Máriafürdő közt, csak hát bejött a csoportnyomás, úgyhogy azt találtam mondani (don’t ask me why), hogy „jó, akkor én meg megcsinálom a human flaget”. Az emberi zászlónak nevezett mutatványt nem véletlenül nevezik így, a következőképpen néz ki:
Igen, tudom, mit gondoltok, most már én is szó szerint ugyanazt, csak hát balzsamos este volt, ellazultam, és mire észbe kaptam, már ki is mondtam. Úgyhogy nem volt más hátra, a múlt héten odamentem az edzőteremben ahhoz a lányhoz, akinek a legszigorúbb a nézése edzések közben, és megkérdeztem tőle, tudja-e, mi az a human flag és felkészítene-e. Kiderült, hogy nagyon is tudja, mi az, csak rajta ugye meg is látszik. Pár másodpercig habozott, miközben végignézett rajtam, de végül szkeptikusan ezt válaszolta: „Hááááááááááát, nem lesz könnyű, de nézzük meg.” Ezt egy biztató igennek vettem, úgyhogy kitűztük a céldátumot, ami 2025 február eleje (a születésnapom), és hogy erősítsem a saját elköteleződésem, elhatároztam, hogy végigkövetem a folyamatot egy cikksorozattal is, leírva, hogy mire tanít ez a 35 hetes menet. Mivel pedig épp a Stanford egyik tanára, Kelly McGonigal egészségpszichológus könyvét olvasom, A mozgás örömét, úgy gondoltam, remek tudományos alátámasztása lesz ennek az útnak is.
A könyv 7 fejezetben tárgyalja a mozgás témáját (A kitartás mámora, Rákattanni, Közös öröm, Hadd mozgasson meg!, Az akadályok legyőzése, Az ÉLET szeretete, Hogyan válunk kitartóvá), úgyhogy ha mindegyik szempontra öt hetet szánok, akkor éppen februárra végzek vele. Hiszek abban, hogy ha megértjük, mi történik bennünk és miért (és az ehhez hasonló, kutatási eredményekkel erősen alátámasztott könyvek jó eszközt adnak ehhez), akkor sokat hozzátehetünk a folyamat sikeréhez, sőt, a tudatosítás lehetővé teszi majd, hogy az itt megtanult dolgokat életünk más területein és helyzeteiben is eredményesen alkalmazhassuk.
Szóval 5 hét múlva jövök az első fejezet és a saját erőfeszítéseim tanulságaival a kitartás és a mámor kapcsolatáról, addig meg igyekszem minél kevesebbszer ránézni a fenti képre és a most még ijesztően kinéző zászlótartásra, és minél többször fekvőtámaszozni. Egyben azt is remélem, hogy a cikkekben felvetett szempontok bennetek is felvetnek majd kérdéseket saját erőfeszítéseitekkel kapcsolatban, és új, hasznos összefüggésekre láttok majd rá.
Végül egy kis teaser a könyv első fejezetéből:
● megértjük belőle, hogy pontosan mekkora fizikai erőfeszítés az, amely se nem túl nagy, se nem túl alacsony ahhoz, hogy tényleg elárasszanak bennünket azok a hormonok, amelyek hosszú távon jelentősen javítják majd az életminőségünket;
● szó lesz arról is, hogyan okozhat együttműködési mámort még egy alapból egyéni sporttevékenység is, és ennek milyen hozadékai vannak a csapatjátékos-skillekre;
● végül pedig egy meglepő dolog: az osztozkodás is jobban megy, ha sportolsz, és ez azért fontos, mert az önzetlenség, amit az osztozkodás ősi evolúciós gesztusa megkövetel, minden munkahelyi csapatmunka alapvető eleme.
