Annyira friss az élmény, hogy még alig száradt meg a sár a bringámon: a múlt héten életem legnagyobb sportblöffjével megtekertem egy olyan hegyet a Dolomitokban, aminek az én felkészültségemmel – vagy inkább annak hiányával – már nekiindulni is a heggyel szembeni tiszteletlenségnek számított, de az ember ritkán jut ki olyan helyre kerékpárral, ahol már az aszfalt látványától is megindul a nyálelválasztása, úgyhogy nem sokat agyaltam – ahogy azt elegánsan mondani szokták: könnyebb utólag elnézést kérni, mint előzetesen engedélyt:).
Nem a Facebookon vagyunk, úgyhogy egészen addig nem jutott eszembe ezt a privát sztorit itt megemlíteni, amíg ahhoz a részhez nem értem Jay Van Bavel és Dominic J. Packer zseniális könyvében, a The Power of Us-ban, ahol arról írnak, hogyan is teremtjük a valóságunkat azáltal, hogy különböző csoportokhoz tartozunk.
Amikor egy hobbit űzünk, egy bizonyos politikai hozzáállást magunkévá teszünk vagy épp egy táplálkozási irányzat hű követői vagyunk, nem teszünk mást, mint hogy azonosulunk azoknak az embereknek a közösségével, akikkel osztozunk ebben az érdeklődésükben. És ahogy a könyv gyönyörűen fogalmaz, minél inkább azonosulunk egy csoporttal, annál inkább törekszünk rá, hogy annak normáit a saját viselkedésünkkel is példázzuk. Amikor pedig az adott közösség tagjaként cselekszünk, értékalapon hangolódunk össze.
Nagyon érdekes most az olvasottak fényében magamon megfigyelni, mennyire magamévá tettem azoknak a srácoknak/csajoknak az értékrendjét, akik „belevittek” az országúti bringázás világába. Azok a mondatok, amiket az edzőm, az egyszeri és utánozhatatlan Szántó Nelli (runelli) visszajelzésként az idők során elszórt (pl egy kimerítő edzés után, amikor arról panaszkodtam, hogy a sál az orrom előtt akadályozott a levegővételben, azzal nyugtatott meg, hogy „Mónikám, az oxigén a gyengék menedéke”) annyira az identitásom részévé váltak, hogy amikor a múlt héten küzdöttem az életemért felfelé, se az nem tűnt föl, hogy zuhog az eső, se az, hogy 11 fok van, egyszerűen harcoltam tovább, mert a csoport, amelyhez tartozom, ezt csinálja. Ettől vagyunk mi mi, ők pedig ők.
A normatív befolyásolás az, ami miatt onnantól, hogy egy adott csoporthoz tartozónak tartod magad, nem kérdőjelezed meg a hitrendszerét, és ez az értékalapon történő lét emel ki bennünket a többi élőlény közül (amellett, hogy ez jó pár esetben destruktív, sőt, önromboló formát is ölthet).
Egyikünk sem képes egyes egyedül elnavigálni a világban, mert az ehhez szükséges tudás olyasmi, amin osztozunk azokkal a közösségekkel, amelyekhez tartozunk. A felelősségünk abban (is) áll, hogy időről-időre megvizsgáljuk azokat az értékeket, melyeket választott csoportjaink képviselnek, mert egy-egy mellényúlásnak óriási emberi – és sokszor anyagi – ára lehet.
Newton mondta azt, hogy „ha távolabbra láttam másoknál, azt azért tehettem, mert óriások vállán álltam”. Most egy picit visszarángatva a témát a földre, én nemhogy távolabbra nem láttam másoknál a csúcsra felérve, de az orromig se, mert épp tejköd volt. De kicsit se bántam, mert ha a csoportnorma szerint írom át az edzőm mondatát, akkor az valahogy így hangzik: „A panoráma a gyengék motivátora”. A mellékelt kép akár a logónk is lehetne:).
