KÉT RED BULL ÉS EGY VODKA, na meg a kitartás mámora

„Két Red Bull és egy vodka…” így jellemezte egy triatlonista-terepfutó, Scott Dunlap azt az érzést, amit a kellően hosszú és kellően fárasztó fizikai aktivitás kelt bennünk. Ezen felbuzdulva az elmúlt 7 hétben, ami egyben a human flag-célom első szakasza is volt (a célkitűzésről itt olvashattok) nagyon szerettem volna legalább fél vodkányi mámort érezni, de semmi. Pontosabban a 3-féle edzésből, amit bevetek a cél érdekében, kettőnél – a futásnál és az edzőtermi csoportos köredzésnél – stimmt a mámor, de azok nem célzottan a „zászlóra” készítenek fel, a harmadiknál viszont, ami az otthon, magányosan végzett súlyzós edzés, na ott csak vér-verejték-könnyek jönnek, eufória sehol. Aztán újra elolvastam Kelly McGonigal A mozgás öröme című könyvéből az első fejezetet, és részben megértettem, miért nem dob fel mindegyik edzésfajta egyformán.

A MOZGÁS MÁMORA – néhány magvas gondolat és egy kis XI kerületi rögvalóság🙂

● MEKKORA ERŐFESZÍTÉS AZ ELÉG? Az evolúció gondoskodott róla, hogy a mozgás bizonyos formái (amelyek anno a túlélésben segítettek) élvezetet is okozzanak. Ennek azonban van egy előfeltétele: muszáj, hogy az erőfeszítés jelentős is legyen, ha mámort is akarunk. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy előbb kell a mentális vagy fizikai fájdalmat/fáradtságot éreznünk ahhoz, hogy ez az anyag egyáltalán elkezdjen termelődni. (Ha sportolsz, de szökőévben csak egyszer jutsz el a fent leírt érzésig, akkor vagy az intenzitás nem megfelelő a nemednek, korodnak, alkatodnak, vagy még nem találtad meg a neked való sportot. Szívből javaslom, hogy keresd tovább, ezt a fajta önfeledtséget más legális időtöltés nem tudja megadni, az illegalitás meg nem mindenkinek kenyere.)

● EGYÜTT DUPLA ÉLVEZET? Kétféle élvezetet is ad a testedzés: a megfelelő intenzitáson kívül az is eljuttat a kívánt állapotba, ha másokkal együtt edzünk; a közös „szenvedés” összekovácsol. Olyannyira, hogy a könyv szerint akár együttműködés-mámornak is nevezhetjük azt, amikor másokkal együtt dolgozunk egyközös cél érdekében. És ez az, amit az edzőtermen kívül a munkahelyen egy húzósabb projektidőszakban is átélhetünk, ha pont jó arányban van a feladat és a határidő szorítása plusz a csapatmunka öröme. Ilyenkor az egymásba vetett bizalom és a közös feladaton való osztozás mámora többféle vegyületet is felszabadít az agyunkban.

Meglepő módon még a Bikás-parkbeli magányos körözgetésem is ad egy bizonyos fajta együttműködés-mámort. Bár mindig csak hátulról látom a rendszeresen ott futó társaimat (mert vagy én körözöm le őket, vagy ők engem), de már felismerem a „csapattársakat”: a fehérzoknis-szandálos bácsit, a „settenkedve” futót, az atlétát, a katonásat, azt a csajt, aki rajtam kívül egyedül fut hosszúnadrágban még 34 fokban is – ők tartják bennem a lelket, ha már belesétálnék az aznapi adagba, és ők igazolják vissza, hogy „de jó, hogy mégis rávettem magam az elindulásra, látod, ők is kint vannak ma is”.

● OPEN YOUR HEART. És még egy pont a múltkori cikkben is említett osztozkodásról: megdöbbentő, hogy ez az egész kínlódás nemcsak a zsákmány közös megszerzését tette élvezetesebbé, hanem annak elosztásakor is nagylelkűbbé tette az ősembert. És szerencsére ezt is átmentettük a mai korba, idézem: a római Sapienza egyetem kísérletében „a résztvevőknek olyan gazdálkodó játékot kellett játszaniuk, amelyben muszáj volt adományokkal hozzájárulniuk a közös pénzalaphoz. Azok a résztvevők, akik a játék előtt fél órát edzettek, többet adtak be a közösbe, mint amikor nem mozogtak előtte”. Bár üzletileg magam ellen beszélek, de lehet, hogy a drága offsite együttműködésfejlesztő tréningek helyett szimplán el kéne küldeni a csapatot egy masszívabb 50 perces köredzésre, és meg lenne oldva a dolog.

Tehát a futás és az edzőtermi csoportos óra pipa. És hogy a harmadik edzésem, amit itthon végzek a Youtube előtt súlyokkal és szalagokkal, az hogy megy? Teljesen őszintén, még a közelében sem vagyok nemhogy magának a mutatványnak, de az eufóriának sem, sőt, mondhatjuk azt, hogy minden percét utálom. De nem csüggedek, itt a nyár, van még 6 fejezet a könyvből, so nem hagyom magam kizökkenteni, gyúrok a következő témára, ami a rákattanásról szól. Igyekszem majd hozni a tudományos formát és rákattanni végre a bicepszgyakorlatokra is:).

(És amit megfigyelek magamon/amin elgondolkodom a következő öt hétben a könyv 2. fejezetét követve:

• érzem-e én is a pszichológiában „örömfény”-nek nevezett érzést, és mi is az egyáltalán, aminek ilyen szép nevet adtak,
• mi a különbség egy kellemes, 10 kilométeres futás között és aközött, amikor egy finom, testes vörösborból kortyolok el mondjuk úgy 5-6 decilitert (mármint az agy tanulási folyamatai szempontjából mi a különbség, mert azt külön megfigyelés nélkül is tudom, hogy a beszédkészségemre melyik milyen hatással van),
• mire kell egy alapból is nagyon derűs lelki beállítódással született embernek (például nekem) a sport,
• vajon meg van-e írva a génjeinkben a sport szeretete,
• az „elköteleződés” vagy a „függőség” írja le jobban a sporthoz való viszonyomat.)