Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy könyv, amiről azt mondom, hogy soha nem írtak még ennél jelentősebbet, azt meg pláne nem, hogy ez nem szépirodalmi, hanem orvosi témájú lesz, de ez a nap is eljött.
Először egy kis háttér: feltűnt az elmúlt időszakban, hogy amikor a legfrissebb mániámról, a minőségi életről olvasok– a témának mind a fizikai, mind az érzelmi vonatkozásait ideértve -, szinte csak kigyúrt, tiszta tekintetű, energikus, zömében 35-50 év közti pasik nyilatkozgatnak ezekben a témákban, mind valamelyik jó nevű egyetemi kutatócsoport tagjaként.
A nyilvánvaló vizuális benefit mellett két problémám azonban így is adódott az egyre gyűlő tudással. Az egyik a saját hiányosságaimból fakad: hiányzik a mélyebb biokémiai, élettani stb hátterem ahhoz, hogy az egyes témákban hallott remek kutatási eredmények egységes egésszé álljanak össze bennem, a másik viszont abból ered, hogy míg az egyik prof az ilyen-és-ilyen diétára és napi utolsó étkezési időpontra esküszik az egészséges élet titkaként, a másik az alvást teszi az abszolút no. 1 helyre és minden más csak futottak-még, és így tovább az összes elmélettel.
Azonban akkor szembejött velem Dr Peter Attia Outlive című könyve, két alcímmel: az egyik a „a hosszú élet tudománya és művészete”, a másik pedig a „gondoljuk újra a medicinát annak érdekében, hogy tovább és jobban éljünk”, és a könyvben a „jobban”-on sokkal nagyobb hangsúly van, mint a „tovább”-on, vagyis arra koncentrál, hogy hogyan tudjuk a legegészségesebben eltölteni életünket egészen a legvégéig, a lehető legjobban lerövidítve a fizikai és mentális hanyatlás időszakát.
Életem első olyan könyvének bizonyult, ahol minden egyes fejezetnél azt éreztem: na EZ volt a könyv legeslegfontosabb üzenete! Aztán jött a következő fejezet, ahol ugyanez megismétlődött:). Olyan, mint egy buli, ahol nem hiszed el, hogy még rá tud tenni a zenekar egy lapáttal, pedig rá tud, és bár nincs már benned szufla, de szó se lehet róla, hogy lemenj a tánctérről pihenni!
Dr Attia könyve 3 nagy részből áll. Mire az első rész végére érsz, nem csak érzed, hanem érted is, mi a baj a medicina 2.0-val, ami átütő sikereket ért ugyan el sok területen, például a vírusok kezelése, de napjaink krónikus betegségeit illetően jóval kevésbé eredményes – minimálisan, általános útmutatások szintjén foglalkozik csak a prevencióval, inkább a már kialakult betegségre fókuszál (elnézést a végtelenül leegyszerűsített megfogalmazásért).
Attia az Apokalipszis 4 lovasához hasonlítja korunk négy legnagyobb gyilkosát: a szívbetegségeket, a rákot, a neurodegeneratív betegségeket, mint az Alzheimer, és a metabolikus rendellenességekhez kapcsolódóan kialakuló 2-es típusú cukorbetegséget. A második rész ezt a 4 területet elemzi ki olyan részletességgel, amely egy szakembert is teljesen biztosan kielégít, de közben számomra is érthető (bevallom, a molekuláris és egyéb levezetéseket átugrottam, a konklúziók megértése pont elég feladatot adott, de köszönhetően az abszolút praktikus okfejtéseknek, ez is pipa).
A harmadik nagy rész zseniálisan veszi sorra a fenti területeket a gyakorlati megfontolásokra koncentrálva. Ami iszonyatosan felszabadító volt, hogy magukon a tényeken felül nem tesz kategorikus kijelentéseket: idéz saját, több évtizedes praxisából példákat és ellenpéldákat is, eseteket, amikor az általánosan működő tanácsok tényleg működtek, és eseteket, amikor egyáltalán nem, ezek okait is feltárva. Arra próbál tanítani bennünket, hogy egyéni felelősségünk kikísérletezni, mi az, ami nekünk, csak nekünk tényleg működik – ez rengeteg pluszmunka, az igaz, de ezt senki nem fogja elvégezni helyettünk. Azért nem engedi el a kezünket ennél a résznél sem: konkrét tippeket, eszközöket sorol fel arra, hogyan tudjuk leszűkíteni a saját eszköztárunkat a nekünk igazán működőre.
És a végén egy brutális meglepetés: az érzelmi egészségről szóló fejezet. Én ilyen megrázó és közben tudományos igényű beszámolót soha nem olvastam még az útról, amit be kell járnunk ahhoz, ha örömmel és élvezettel akarjuk leélni azt az egészséges életet, amibe amúgy mindannyian máris oly sok energiát fektetünk.
És ha valaki az Outlive elolvasása előtt azt mondja nekem, hogy van olyan Coelho-idézet, ami miatt a mestert, akit 23 éves korunk után már ciki dicsérni, mégis Seneca és Buddha közé rakom majd a polcra, nem hittem volna el. De tényleg van, a könyv végén olvasható, úgyhogy miután még 2x elolvasom Dr Attia könyvét – mert ez az a pár száz oldal, aminek rögtön nekiugrik az ember újra, miután befejezte -, lehet, hogy veszek egy Coelho-t is akciósan:).
Pontszám: 100-ból 200, nem kérdés.
