Tele van a sajtó meg a könyvesboltok motivációs polcai olyan történetekkel, amikor egy egyszerű sorban felnövő kisfiú/kislány 35 éves korára tőzsdére viszi saját cégét, Nobel-díjat kap, vagy akár bekerül a top 500 CEO közé. Kisebb léptékben ugyan, de a saját környezetünkben is számos olyan embert fel tudnánk sorolni, akik vidéki középiskolából munkásszülők jó adottságú gyerekeiként ma már ismert szakértők a szakmájukban.
Viszont ennek ellenkezőjére is akad példa dögivel: 20 év után összefutunk rég nem látott iskolatársunkkal, aki annak idején a suli esze volt, sorra nyerte a tanulmányi versenyeket bezzeg-diákként, most meg azt meséljük otthon este a házastársunknak, hogy „Te, láttam ma a Sanyit a gimiből, beszéltünk pár szót, sima könyvelő lett egy káefténél, szerintem még céges kocsija sincs – pedig ha valakiből, belőle kinéztem a nemzetközi karriert!”
Messzire vezetne azt nézegetni, hogy mit jelent a szakmai siker és elégedettség Sanyinak és milyen értelemben használja ezeket a szavakat a közbeszéd általában, értsük most azt alatta, hogy siker az, ha Sanyi úgy érezheti: a tehetségéhez és az ambícióihoz illő pályát fut be szakmailag. És hiába mondják a könyvek azt, hogy az igazi tehetség egy halom szalma alól is kiragyog, sok feltételnek kell ahhoz teljesülnie, hogy ne csak a nagy semmibe ragyogjon.
Ott van rögtön a Malcolm Gladwell által sokat emlegetett 10.000 befektetett óra gyakorlás. Sőt, Gladwell egyenesen azt mondja – és A siker másik oldala című könyvében adatokkal is bizonyítja -, hogy tehetség igazából nem is kell hozzá. Elég a rengeteg belerakott munka, meg persze egy csomó más körülmény szerencsés együttállása, és hogy melyek ezek a körülmények, az az adott területtől függ.
Derek Muller, a zseniális „tudomány-kommunikátor” (furi, így határozza meg a wikipédia) viszont úgy érvel, hogy mit sem ér a tízezer óra, ha nem teljesül még négy feltétel: visszajelzést is kell kapnod a próbálkozásaidra, mint egy teniszjátékos, akinek ott az azonnali feedback adogatáskor az ellenféltől, valid környezet, tehát egy szerencsejátékos skilljeit nem lehet jól megítélni egy rulettkeréknél, ahol a véletlen dirigál. Ezen kívül kell, hogy a visszajelzés valós idejű is legyen (ezért nehéz a HR-eseknek fejlődniük a kiválasztásban: sokszor hónapok vagy évek telnek el, mire kiderül, hogy az ígéretes új kollega tényleg olyan kiváló-e, mint az interjún látszott), és ne kényelmesedj el, vagyis ha már tök jól eljátszod a Sweet Child O’Mine-t gitáron, ne csak ezzel az egy számmal szórakoztasd a buliban a srácokat a következő 15 évben, hanem lépj ki a komfortzónádból és gyakorold be a …-t (itt most egy gitártechnikailag nehezebb szám címe jönne, de nem értek hozzá).
Szóval ember legyen a talpán, aki előre megjósolja egy jó adottságú gyerekről, hogy mi lesz belőle, de utólag már könnyebb összekötni a pontokat és azt mondani: „Ja,hát én már akkor megmondtam!”:)
